Életét legendák övezik. Rögtön a pályakezdését. Kaposvári segédszínészként főszerepeket osztott rá Németh Antal. Duzzoghot a Csongor és Tündében, és George Gibbs alakját A mi kis városunkban. Máriássy Félix filmrendező Külvárosi legenda című új filmjéhez főszereplőt keresett, s Pécsre tartva betévedt Kaposvárra, ahol megnézte a Thornton Wilder-darab előadását. Nem kellett tovább utaznia, mert Tordy Gézában megtalálta az ideális főhőst, a vézna kis kalauzt.
Az 1957-ben bemutatott film zenei felvételét Vaszy Viktor, a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója dirigálta. Amikor Tordyval megismerkedett, azonnal szerződtette a szegedi társulatba. Máriássy filmjében Somló István epizódszerepet játszott. Két év múlva Somlót a Magyar Néphadsereg Színháza, a későbbi Vígszínház igazgatójává nevezték ki. Egyik első intézkedésével Tordyt felhozta Budapestre. A színész 1959. szeptember 6-án mutatkozott be Szergej Aljosin Egyedül című darabjában.
Ám ez a káprázatos pályakezdés nem folytatódott szerencsésen. Tordy Géza hiába játszott egyre több szerepet, nem volt elégedett magával. Elszerződött a Madách Színházba, s gyakran lépett fel az Irodalmi Színpadon.
Szerencsére ismét akadt, aki bízott benne. A Film Színház Muzsika című lap 1988. január 16-án megjelent számában Illés Jenő így foglalta össze Tordy életének ezt az időszakát: „Amikor Várkonyi lett az igazgató, és a színházat meghatározó szellemiség, Tordy Gézát fiává fogadta. Szellemi gyermekének tekintette. Minden filmjében játszott. Átsegítette alkotói válságain azzal, hogy kezébe adott egy örökös érvényességű szerződést, amely arra jogosította, hogy a Vígszínház mindig visszavárja; így tudta átvészelni az aszályosabb éveket, tudott várni, nem vesztette el sohasem a színházban, a színészetben való hitét, így teljes szellemi készenlétben fogadhatta a nagy feladatokat, a Bűn és bűnhődés Porfirij szerepét, a Három nővér Tuzenbachját, Amadeust Schäffer színjátékában, és O’Neill Utazás az éjszakába című játékában együtt játszhatott Várkonyi Zoltánnal.”
A nézők azokat a színházi karriereket figyelik a legnagyobb örömmel, melyekben nincs törés, megtorpanás, útkeresés. Tordy Gézáé nem ilyen volt. Sokan bizonyára úgy érezték, hogy igazságtalanul lázadozott, ám azt nem lehet elvitatni tőle, hogy kérlelhetetlenül hitt a színház valódi hivatásában. Nem tudott megalkudni. Hű maradt a Vígszínház nagy korszakához még akkor is, amikor már egészen másfajta szelek fújtak. Furcsa, hogy halálakor a nagy filmszerepeket említették a nekrológok, elsősorban Baradlay Jenőt A kőszívű ember fiaiban (rendező: Várkonyi Zoltán, 1965) és a 80 huszárban (rendező: Sára Sándor, 1978) megformált Bódogh Szilveszter főhadnagyot.
Ezeket a filmeket vetítették a televízióban – pedig legalább olyan fontos színházi alakítások fűződnek nevéhez. Amikor évtizedes tiltás után 1979-ben a Vígszínházban végre színre kerülhetett Örkény István Pisti a vérzivatarban című drámai műve, Almási Miklós így jellemezte Tordy játékát: „A címszereplő […] (mulatságosan) komoly ember, mert akkor is nevetni kell rajta (félszívvel), mikor tragikusan komoly színekkel dolgozik. Állandóan kettős fényben áll, s hogy nem tudunk rajta igazán eligazodni, ez játékának hatalmas teljesítménye, így igaz ez a Pisti: nem lehet könnyen megfejteni. De vajon az igazit értjük?” (Új Tükör, 1979. 5. szám)
De a korszak másik meghatározó drámaírójának, Csurka Istvánnak a műveiben is kiváló alakításokat nyújtott. Szintén egy „tucat éves” betiltás után, szintén 1979-ben a Pesti Színház előadhatta Csurka István Deficitjét. Ebben Tordy, Örkény Pistije után, ismét olyan szerepet játszott el, X.-ét, melyet Latinovits Zoltánnak szánt a szerző. Ráadásul az előadás rendezője, Horvai István azt találta ki, hogy legyen párhuzamos szereposztás, így egészen máshová kerülhetnek a színmű hangsúlyai. Tordy felváltva játszotta Szilágyi Tiborral a hangadó főszereplőt, és a rendező kísérlete messzemenően sikerült: „Tordy Géza többet élt meg a múltból, a történelemből, keserűbb az élményanyaga, és mélyebb benne az X.-ével rokonítható kiábrándulás. Szilágyi korosztálya számára természetesebb a megkapható dolgok igénye, a hamis csillogás és a gazdagodás vágya, és az első telítődésből eredő csömör. De mindennek következtében a harminchét évesek hajlamosabbak is az öniróniára, mint a negyvenen túliak. Végletesen fogalmazva: Tordyban több a múlt, Szilágyiban több a jelen.” (Színház, 1980. 4. szám)
Pályájának kétségkívül egyik legjelentősebb estéjére 1987. február 19-én került sor. Szikora János rendezésében ekkor mutatta be a Vígszínház Arthur Miller Az ügynök halála című színdarabját. Sokan úgy vélték, hogy Willy Loman megformálásával Tordy végérvényesen nagy színésszé vált.
Darvas Iván mesteri esszében üdvözölte kollégáját: „Egy ingujjra vetkőzött, hózentrógert viselő, apró-cseprő gondokkal küszködő, örökké zsörtölődő, izgága kispolgár, maga a megtestesült prózai hétköznapiság, a saját magát is palira vevő önbecsapások mindennapos bajnoka, a piti illúziók örökös rabja, Willy Loman ő, a vigéckedésből kikopott, öregedő kereskedelmi ügynök. A kicsit őszülő, kicsit kopaszodó, kicsit pocakosodó, kicsit lúdtalpas, tehetségtelen kis tucatember. És a színész, aki ennek a mindenestül reménytelenül közönséges és tehetségtelen kisembernek a bőrébe bújik ezen az estén, véghez viszi a bravúrt, hogy éppenséggel ezekkel az eszközökkel teremti meg az előadás legmagasztosabb, legköltőibb pillanatait. A szemünk láttára játszódik le a csoda, a transzszubsztanciáció, az átlényegülés. A talmi műanyagból valódi aranyat varázsol, a hazugságból igazi költészetet, a hétköznapból a legmagasztosabb ünnepet. Tordy Géza az, aki megajándékoz minket ezzel az élménnyel. Hosszú évek, évtizedek óta bizonyítja immár, hogy ott a helye a legelsők között. Régóta ismeri és szereti őt a közönsége. Mégis – úgy hiszem – Tordy Géza Willy Lomanja igazi meglepetés, igazi reveláció!” (Taps, 1988. 4. szám)
Az évtizedek során Tordy Géza a magyar színházi szakma nagy öregjévé vált, ez mégsem homályosította el látását. Nem akarta saját személyiségét előtérbe tolni, ugyanakkor büszkén vallott Németh Antalról; felidézte, hogy Latinovits Zoltánnal járt Versényi Ida Sztanyiszlavszkij Stúdiójába. A Szabó Sándorról szóló televízióműsorban annál a résznél, amikor arról volt szó, hogy Szabó az Úttörő Színházban is fellépett, megjegyezte: „Itt jövök én, mint legöregebb a társaságban, hogy én láttam úttörőként az Úttörő Színházban mint Erős Jánost. S aztán utána jött a Néphadsereg Színház, ahol nagyon-nagyon nagy szerencsémre – mint ilyen színházrajongó srác – láttam Cyranónak legalább ötször.” (Hogy volt? Magyar Televízió, 2013. április 20.)
Adja Isten, hogy húsz év múlva beszélhessünk még a magyar színházról, és mi, akik még láttuk őt nagy szerepeiben, elmondhassuk élményeinket az érdeklődőknek. S nem azért kell ünnepelnünk a magyar színháztörténet legnagyobb alakjai között, mert 2008-ban megválasztották a Nemzet Színészének, s volt Kossuth-díja (1991), érdemes (1980) és kiváló művész (1988) kitüntetése, a Jászai Mari-díjat pedig 1970-ben és 1977-ben is megkapta, hanem azért, mert különleges adottságaival színházi nézők több nemzedékének figyelmét kötötte le. S csodálták szenvedélyességét, ugyanakkor, ha kellett, bölcsen nyilatkozott.
A Film Színház Muzsika 1977-ben kiadott évkönyvében Ruttkai Éva tanítását idézte: „Annak idején, amikor még az Egy csepp méz próbáin kínlódtam szerepemmel […], mert gátoltak tulajdon testi adottságaim, Ruttkai Éva csendesen megtanított rá: a mi porcikáink a legsajátabb eszközünk, ebből élünk, építünk, alkotunk. Hozzájuk kell törni önmagunkat, ha küzdelem árán is.”
Bár ez a küzdelem nem mindig végződött a színész győzelmével, a tépelődések és kínok között született emberábrázolásai hitelesebbek lettek, mint a rutinos virtuózok színpadi alakjai.